Mi nem voltunk étterembe járó család. Szüleim vegyészmérnökök, ide jártak egyetemre, és onnan is mentek nyugdíjba, amolyan tipikus veszprémi „vegyész” történet a miénk is.

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy gyerekkoromban hányszor voltunk étteremben.

Több évtized után is pontosan emlékszem ezekere a ritka alkalmakra, arra is, hogy mit ettem anno. Emlékszem a Stadion Étteremben a brassói aprópecsenyére, vagy a marhapörköltre galuskával, abban a tipikus, „utasellátós” fehér, kék csíkkal szegélyezett tányérban Sümegen, amikor a szüleim elsős kisgyerekként a vívótáborban meglátogattak. Vagy a rántott májra Vörösberényben, amit egy almádi korcsolyázás alkalmával követeltünk ki húgommal, hogy ne kelljen hazamenni.

Amikor édesapám a 70-es évek vége felé arról mesélt, hogy hova vitték a külföldi professzorokat az Egyetemről vacsorázni, mindig a Vadászt hozta szóba. A Vadász fénykorában vitathatatlanul a veszprémi „étteremek étterme” volt, a rendszerváltást alig túlélve, mára be van zárva, le van pusztulva és eladó sorban van. A Vadász mellett a Hotel Veszprém étterme volt a túristák másik kedvence, noha vélhetően ez inkább a hotel megkerülhetetlen elhelyezkedése, mint annak szolgáltatása miatt lehetett így. A rendszerváltozás előtti éttermi világról nagyon szűk és korlátozott tapasztalattal rendelkezem, bár vannak emlékeim a Halle Sörözőről, a Sport Vendéglőben a velős pirítósról, és sok-sok „kisleóról”, ahogy a vörösboros kólát hívtuk, vagy a Pusztay vendéglőről a Buhim utcában (anno Vörös Csillag utca), ahol a kertben a színészek, az ügyvédek a meszelt falak között üldögélve a ház slágerét, a cipóban sült csülköt ették káposztával, vagy söröztek. Ekkor már gimnazista voltam, kezdtem magamhoz térni. A Lovassyból néha nagyszünetben is a Sörpincébe loholtunk át, és sportot űztünk belőle, hogy egy sört bedöntsünk, leginkább a dili kedvéért, ami engem illet, hisz sosem voltam sörös. A legjobb tepertős pogácsa itt volt a városban, az biztos. A szallagavatóm a Szürkebarátban volt, ahol még a kilenvenes években is kinnt volt az asztalon a friss sajtos pogácsa, és a fogpiszkálóra szúrt fasírtgolyók, mint borkorcsolyák, és vendégfogadó falatok. A ballagási vacsorám a Kiskuktában volt, ma már ez is a történelem része, az elszegényedő lakóteleppel körülvéve, ahogy a belvárosi Magyaros Étterem is mára a Cserhát önkszolgálóként írta be magát nem túl előkelő helyre az internetes blogok világában.

Emlékeim szerint még a nyolcvanas évek végén, a Pusztay Étterem bejárata felé kilógattak egy nagy, világítós Tuborg reklámot. Ha a mai Óváros Vendéglő felől valaki lenézett a Dózsaváros felé, a  télesti napokon szénfüstbe tűnően révedő kis utcába, a zölden világító folt pislákolva jelezte az új idők előszelét a veszprémi gasztronómia egén.

A Pusztay az első fecske volt a „gebines” világban, ahol már nem Kőbányai Világost csapoltak, hanem Tuborgot.

Az Óváros téren az Elefánt, a Várban a Várkert, vagy a mai városháza kisépület pincéjéban a Várkapu Presszó, a Pósaházban (ma MKB Bank) lévő Schwechater Étterem mára – az Elefánt üdítő megújulását leszámítva – szintén csak történelem.

A rendszeráltozás után az első generációs éttermesek és vendéglősök, Vesztergom Ferenc az Erdei vendéglőben (az ő tatárjáért, amit az asztal mellett kevert ki, évekig jártunk oda), Zana Ferenc a belvárosban, Márkus László előbb a Korona Étteremben, majd a Betekints-ben és Neubauer Sándor a Villa Mediciben, mind profi vendéglátósok, szakmájuk szerint is.

1991-ben a város két nagyon különböző részén két nagyon különböző, de a maga nemében fontos, és úttörő étterem nyílt. A Viadukt alatt Neubauer Sándor megnyitotta a Villa Medici éttermet, míg az egyetem nagy kollégiumával szemben Jesztl János és társa az Oli e Gino pizzériát. A Medici a magas szintű gasztronómia („fine dining”), a Gino pedig a design megjelenése miatt volt úttörő és jövőbe mutató. A Mediciben Libor József, majd Amrein Csaba séf vezetésével egy mára már több mint két évtizedes magas szintű szakmai munka indult el, mely az éttermet azóta is a legjobbak között tartja, míg a Gino-ban Kövessy Szabolcs belsőépítész munkája nyomán először tapasztalhatták a vendégek Veszprémben azt, hogy a design, az interiőr, a berendezés, a képek (Dali uralta a falakat), az, hogy a vendéget milyen hangulat fogadja, bizony szintén fontosak lehetnek egy vendéglátó helyen.

A 90-es években a fentiek mellett alapvetően a Fejesvölgy Étterem és a már említett Erdei Vendéglő által képviselt hagyományos gasztronómiára épülő vendéglátás uralta a terepet. A 97-ben megnyíló Betekints Hotel és Étterem szintén egy korábbi legendát hívott életre, ezzel a Viadukt alatt a Medici közvetlen környzetében egy újabb nagy volumenű komplexum jelenik meg, és mindez már előszele a következő másfél évtized burjánzó vendéglátóipari fejlődédének. Az Óváros téren 99-ben megnyílt Cafe Piazza már kifejezetten egy újabb fejezet előszele. Az Oli e Gino-nál említett design, mint az új típusú vendéglátás egyik alapköve, sorra bukkan fel a városban. Az Elefánt felújítása, a Tűztorony vendéglőben évekig működő kínai étterem utáni vendéglátók már a mára trendi bisztro kultúra előfutárai is. Az egykori Pusztay étterem helyén 2000-ben megnyíló Oliva Étterem egy újabb fejezetet nyitott az éttermi fronton. A kifejezetten polgári és urbánus színvonalat és hangulatot megcélzó étterem (Jack Tibor, a Cafe Piazza-t is tervező belsőépítész munkája ) sok területen vezetett be újításokat, amik mára már sztenderdnek mondhatóak. A modern (depressziós) légtechnika, a design, az enteriőr hangsúlyozása, a korábban ebben a szektorban ismeretlen marketing módszerek, programok, tartalmak (borvacsorák, koncertek, tematikus gasztronómiai akciók) és márkaépítés hatására az Oliva nyitása utáni években bizony péntek és szombat estéken nem volt ritka a vendégek sorbanállása sem az üres asztalokért. Mindez visszaigazolta a második generációs, nem vendéglátó végzettségű befektetők elképzeléseit, és további belépőket sarkallt a vendéglátásra. Részben az Oliva inspirációjára megnyílik a Chianti Étterem az egyetemi városrészben, amely egy határozott olasz/toszkán trattoria kínálatával száll be az egyre bővülő versenybe, és amely ma már, tulajdonosváltás után, kifejezetten a Villa Medici által korábban egyedüliként képviselt „fine dining” területen tör babérokra szép sikerrel. A kétezres évek elején a város jegyzőjétől hallottam, hogy Veszprémben, ami népességét tekintve a fele sincs Székesfehérvárnak, szinte pontosan annyi működési engedély van vendéglátó helyekre kiadva, mint északi megyeszékhely szomszédunknál. Ez részben persze a székesfőváros alulkínálatát is jelzi, de jelzi azt is, hogy a bakonyi megyeszékhelyen a vendéglátóipar szereplőinek száma egy komoly versenyt, némi túlkínálatot is mutat. Ebbe a versenybe azóta is sokan szálltak be. Az újonnan létesült hotelek mind mind éttermi bővülést is hoztak, a Tapo Hotel, a Gizella Hotel, a Jade (ma már Ezüsthíd), a Historante, a Malomkert megnyitása újabb, az a’ la carte piacon is megjelenő újabb éttermi versenytársat is jelentettek. A „legfiatalabb fecskék” megjelentek a palettán: a Séd parti Fricska, ami részben a budapesti romkocsmák, egy udvarház és egy bisztro szimpatikus kakofóniája jegyében fogant és lett trendi, vagy a Dekanter Bisztro mind újabb és üdébb színfoltokat hoztak a városi palettára. Amikor pár hete egy olasz fagyizó nyílt, és a tulajdonos további fejlesztésekben, streetfood-ban, sonkabárban, komplett kis vendéglátós udvarhelyiségben is gondolkodik, bizony ez is a veszprémi vendéglátás további színesedédének a bíztató jele. Ötlet, szándék, pénz, és befeketető az van, úgy tűnik. Hogy vendég van-e, az jó kérdés.

Hely persze mindíg van a nap alatt: egy kiváló cukrászda, egy valóban polgári kávéház vagy egy sushi bár ugyanúgy nincs mint rendes kínai étterem, vagy egy igazi kebabos.

Mára mégis biztosan mondható, hogy bizonyos szegmensben több az eszkimó, mind a fóka. Hogy egy ismert vendéglős szavait idézzem, ha a városban lévő éttermek harmada bezárna, a többinek meg is tudnának élni belőle. Ez persze egyátalán nem biztos hogy így van, de az biztos, hogy számtalan hotel étterem önmagában nem tudna életben maradni, ha a hotel, vagy a tulajdonos másik üzletága, azt nem támogatná. A városlakók, és a túristák persze ezzel mit sem törődve élvezhetik a bőséges kínálatot, ami elképesztő és örömteli bővülésen ment át az utóbbi 30 évben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.