Look up here, I’m in heaven
I’ve got scars that can’t be seen
I’ve got drama that can’t be stolen
Everybody knows me know
Look up here man, I’m in danger
I’ve got nothing left to lose
This way or no way
You know I’ll be free
Just like that bluebird
Oh I’ll be free

David Bowie - Lazarus

A szüleim 1980-ban, amikor 14 éves voltam, Jugoszláviából hoztak nekem pár lemezt, köztük volt Bowie The rise and fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars című  lemeze is.

Itt találkoztunk először.

Aztán a gimnáziumban folytatódott, jött a többi lemez, a Pin Ups, az Aladdin Sane, a Station to Station és a többi. Bowie-val nőttünk fel, sokszor rejtélyes dalszövegeit fordítgatva ízleltük az angol nyelvnek, dalszövegeknek azt a válfaját amit Ő művelt. A 90-es és a 2000-es években is megvettem a lemezeit, ezek már bakelit helyett CD-k voltak. Pont az utolsó, a Blackstar lett az első, amit nem fizikai valójában vettem meg: egy nappal a halála előtt töltöttem le.

Talán morbid, hiszen David Bowie váratlan, hirtelen és drámai halála ugyan önmagában is megrázó, de a Lazarus klip után sokkal megrendítőbb, elgondolkodtatóbb, és igen, inspirálóbb is. Napok óta ezt hallgatom, nem tud kimenni belőlem. Ehhez fogható tökéletes, hátborzongató, megdöbbentő művészi „megoldást” saját végünkre én még senkitől sem láttam.

Bowie egy avantgard művész volt, a szó átvitt és minden értelmében. Így utólag is kirívó, hogy mennyivel megelőzte korát zenei értelemben is, mennyire különutas, senkit nem másoló, saját útját járó, állandóan változó, mindig más arcot mutató különc volt.
Tényleg, mintha a Marsról jött volna.
Egy olyan alternatív világsztár, aki képes volt a mainstream pop és rock kultúrában százmilliókhoz közel hozni egy olyan zenei, képi és szöveg-világot, amit a legtöbben képtelenek kiszabadítani a kevesek számára értelmezhető szubkultúrális kalitkából.

Nick Cave-től Iggy Pop-ig, a B52-tól a Talking Heads-ig nehéz számba venni azokat, akik életműve Bowie nélkül biztosan más lenne.

Lazarus: David Bowie “kilépője” hű az életműhöz. Annak egy utolsó fénypontja; egy avantgard, extravagáns művész stílusos, megható, és egyben hátborzongató búcsúja a fizikai ittléttől.
Egyben belépő, átlépő egy másik térbe.
Ahol már szabad, mint a madár.
“Just like that bluebird”
Taps.
Függöny.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.