A Niki Lauda és James Hunt 1976-os csatáját bemutató, kiváló film végén van egy érdekes jelenet.

Miután Hunt kiélezett, elképesztő csatában, az életét is kockára téve egyetlen ponttal megnyeri a világbajnokságot az abban az évben autójában bennégő, életét és a pályafutását is súlyosan veszélyeztető, a balesete után 42 nappal ismét autóba ülő Lauda előtt, a szezon végeztével összefutnak egy reptéren. Hunt a szokásos playboy-életvitelének részeként nőkkel készül valahova nyaralni és mulatni, amikor meglátja az egyik hangárban az akkor már a repülés iránt is egyre élénkebben érdeklődő Laudát, aki egy privát gépét ápolgatja éppen. Hunt odalép a gépét szemléző Laudához és a film számomra legérdekesebb beszélgetése kezdődik.

A mindig racionális, mérnöki pontosságú, össze-vissza plasztikázott Lauda, a korábbi világbajnok, és az élvhajhász, halálos kockázatot is vállaló, magas, szőke playboy Hunt. A kekec stílusú Lauda azonnal betámadja Hunt-ot, hogy miért playboy-kodni megy és miért nem a munkáját végezni, tesztelni az új autóját. Nem gondolja-e, hogy mindazok előtt, akik azt hihetik, hogy pusztán csak Lauda balesete miatt lehetett világbajnok, bizonyítania kellene? Kicsit osztják egymást, majd Lauda elmeséli Hunt-nak, hogy a kórházi kezelése legszörnyűbb része az volt, amikor a tüdejét tisztították vákummal. Eközben mindig a versenyeket nézte, ahol Hunt nyerte meg az „ő pontjait”, és közben utálta, gyűlőlte őt. Mígnem egy nap a kezelőorvosa megkérdezte, nem gondolt-e bele, hogy amit ő átoknak gondol, az lehet, hogy inkább áldás? Merthogy a bölcs ember többet tanul az ellenségeitől, mint a buta a barátaitól. Ahogy Hunt megvallja Laudának, hogy az emberfeletti, Lauda számára már racionálisan vállalhatatlan kockázattal járó teljesítményre az ő mindenáron való legyőzésének vágya hajtotta, Lauda is bevallja, hogy nem utálja Hunt-ot, sőt, szüksége van rá, Hunt legyőzésének vágya a motorja a felépülésének és annak, hogy készül a sikeres jövőre, hogy ismét legyőzze őt.

Hemingway óta tudjuk, hogy a sport mindenre megtanít. A Niki Lauda és James Hunt elképesztő csatájának emléket állító film utolsó kis jelenetének üzenete messze túlnyúlik a sportbéli nemes vetélkedés határain. Arról szól, hogy miért van szükség magas színvonalú versenytársra. Hogy miért záloga és motorja a magas színvonalú teljesítménynek az ellenfél magas színvonala. És hogy az okos versenyző miért érti pontosan, hogy a magas színvonalú ellenfele az ő teljesítményének is feltétele. A jó harcosnak a jó ellenfél bizony elemi érdeke.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.