Befejezte. Bedobta a törölközőt. Kilehelte a lelkét. Pár napja a veszprémi Decanter Bisztró egy teltházas búcsúval szögre akasztotta a kötényt, sutba vágta a drekót. A búcsúparti meghívójában egy családi kisvendéglő újranyitásának ígérete szerepelt. A veszprémi Tűztorony lábánál évtizedek óta vendéglátás lakott. Tűztorony étterem, majd kínai étterem, ismét Tűztorony, kis ideig Szeráj, aztán Decanter, az utóbbi 30 év rövid története. A taxisok szerint a hely "átkozott", azon három hely között van Veszprémben, ami soha nem ment rendesen, és sosem fog, "átok ül rajta", a taxisok márcsak tudják.

Megoszlanak a vélemények arról, hogy miért is nem ment, vagy nem ment igazán, nem ment eléggé. A tulajdonos-üzemeltető, a város egyik ismert, közkedvelt, szeretetteljes arca, nem állt-e bele igazán, vagy azért nem állt bele igazán, mert nem ment volna akkor se. Valóban "átkozott" helyen van-e, a Tűztorony lábánál, a várkapu tövében? Ez elsőre nehezen érthető. 

A Decanter nem a legfiatalabbaknak lett kitalálva, nem egy kocsma volt, egy borra hangolt, sok és rendes, nem gagyi élő zenével, normális dj-kel, programmal futtattott bisztró volt, mégha rendes bisztrókonyha nélkül is, de mégiscsak egy olyan arculattal és szándékkal, ami a 30-50 közöttieket várta minden pénteken és szombaton. Ők jöttek is, de kevesen, nem elegen és nem elégszer.

Túl a Decanterért morzsolt könycseppeken, a történet a "halott Veszprém" vircsaftot is feléleszti. Beszédes, hogy az itteni külföldi cégeknél dolgozó mérnökök körében végzett kutatás szerint Veszprém nem elég életteli, nem elég izgalmas, az ide betelepült fiatal mérnökök többek között a rendes pub-okat, kocsmákat, bárokat is keveslik.

A Decanter most mégis eggyel csökkenti azon helyek számát, ahova egy középkorú fiatal is betérhet - akár egy ide betelepült fiatal mérnök is. Egy "negyvenesnek" rendesen fel van adva a lecke, hogy hova is menjen borozgatni, rendes zenét hallgatni barátokkal egy rendes péntek este - alig maradt pár hely. Egy megyeszékhelyen, egy olyan városban ami/aki Európa Kulturális Fővárosa szeretne lenni.

A búcsúzás tökéletesen sikerült, a bisztróban szinte rezidens Funk Infection teltházat varázsolt, és rendes partihangulatot. Kicsit olyan volt az egész mint egy tehetséges, sok baráttal megáldott, sokak által szeretett polgár temetése: mindenki eljött, de életében amúgy az ajtót se nagyon nyitották rá. Csak remélni lehet, hogy a családias kisvendéglő nem így jár majd a veszprémi családokkal.

Look up here, I’m in heaven
I’ve got scars that can’t be seen
I’ve got drama that can’t be stolen
Everybody knows me know
Look up here man, I’m in danger
I’ve got nothing left to lose
This way or no way
You know I’ll be free
Just like that bluebird
Oh I’ll be free

David Bowie - Lazarus

A szüleim 1980-ban, amikor 14 éves voltam, Jugoszláviából hoztak nekem pár lemezt, köztük volt Bowie The rise and fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars című  lemeze is.

Itt találkoztunk először.

Aztán a gimnáziumban folytatódott, jött a többi lemez, a Pin Ups, az Aladdin Sane, a Station to Station és a többi. Bowie-val nőttünk fel, sokszor rejtélyes dalszövegeit fordítgatva ízleltük az angol nyelvnek, dalszövegeknek azt a válfaját amit Ő művelt. A 90-es és a 2000-es években is megvettem a lemezeit, ezek már bakelit helyett CD-k voltak. Pont az utolsó, a Blackstar lett az első, amit nem fizikai valójában vettem meg: egy nappal a halála előtt töltöttem le.

Talán morbid, hiszen David Bowie váratlan, hirtelen és drámai halála ugyan önmagában is megrázó, de a Lazarus klip után sokkal megrendítőbb, elgondolkodtatóbb, és igen, inspirálóbb is. Napok óta ezt hallgatom, nem tud kimenni belőlem. Ehhez fogható tökéletes, hátborzongató, megdöbbentő művészi „megoldást” saját végünkre én még senkitől sem láttam.

Bowie egy avantgard művész volt, a szó átvitt és minden értelmében. Így utólag is kirívó, hogy mennyivel megelőzte korát zenei értelemben is, mennyire különutas, senkit nem másoló, saját útját járó, állandóan változó, mindig más arcot mutató különc volt.
Tényleg, mintha a Marsról jött volna.
Egy olyan alternatív világsztár, aki képes volt a mainstream pop és rock kultúrában százmilliókhoz közel hozni egy olyan zenei, képi és szöveg-világot, amit a legtöbben képtelenek kiszabadítani a kevesek számára értelmezhető szubkultúrális kalitkából.

Nick Cave-től Iggy Pop-ig, a B52-tól a Talking Heads-ig nehéz számba venni azokat, akik életműve Bowie nélkül biztosan más lenne.

Lazarus: David Bowie “kilépője” hű az életműhöz. Annak egy utolsó fénypontja; egy avantgard, extravagáns művész stílusos, megható, és egyben hátborzongató búcsúja a fizikai ittléttől.
Egyben belépő, átlépő egy másik térbe.
Ahol már szabad, mint a madár.
“Just like that bluebird”
Taps.
Függöny.

Nagy hodályban lenni nem jó. Hidegben, nagy hodályban ülni még rosszabb. Márpedig a (Design) Terminál ezzel indított a mai januári kis ebédünkkor. A lábam kifejezetten fázott, pedig annál kevésbé utálok jobban bármit. Olvastam is a helyről, dolgunk is épp erre volt, és kellően hype-olt is, legutóbb Feri volt a Dj, előtte meg olvasom, hogy Ráhel egyik kedvenc étterme. Na, lessük meg!

Szóval hideg van, ami a hangulatot nem segíti, nem jó üdvözlet. A design ugyan letisztult, ügyesen használja az egykori Deák téri buszpályaudvar retro hangulatát, néhány bútorát, oszlopát, és gondolja azt egy kicsit újra. De az amúgy tisztességes és méltányolandó szándékon túl - miszerint rekultiváljunk már ilyen romokat és csináljunk belőlük valami élhetőt - nagyot szerintem nem dob. Korrekt, de semmi több, extrának egyátalán nem nevezném. Hogy mitől került bele az indexen az év legjobb étterem-designjai közé, arról fogalmam nincs.

Az étlap is minimál, az étlap design precíz és pontos, jól áttekinthető, kevés, bisztrós mennyiségű étel, 2 vagy 3 fogásos menü is van, 1990-2600 Ft-ért. Két egyetemista fiam inkább a ház burgerébe választ bele (2990), chips-kísérettel, mi a menübe kóstolnánk az asszonnyal, de kacsa már nincs, a pincér "amúgy is a csülköt ajánlotta volna", dumának nem rossz, hadd jöjjön. Lencseleves, csülök pékné én, bivalymozzarella céklával, és penne gorgonzolával szárított paradicsommal, fenyőmaggal az asszony. Normális időben jönnek meg a kaják, amúgy nagyjából negyedház van.

A burger inkább vicces, a túlméretes buciban túlméretes húspogácsa, ami attól, hogy ugyan a pincér megkérdezi, hogy hogyan kérjük átsütni, még egyátalán nem jó. Az egész az átharaphatatlanság határára van méretezve, fiaim előbb kézzel állnak neki, Flintstone módra, aztán miután az egész szétdől, késsel-villával próbálják befejezni. A chips hideg hozzá, pedig ott sütik, 10 euróért ez sovány. A mozzarella és a cékla rendben, a lencseleves a Petri-csészében, vagy miben, finom. A lencse pont nem kemény - hogy akasztaná fel valaki az Interspár beszerzőjét, aki a szilveszeri dömpingre több tonna takarmány-lencsét sikerült, hogy belistázzon a magát prémiumnak hazudó láncba - a penne átlagos, nem házi, és az adagja - ellenpontjaként a fiúk brutál-burgerének, totál fitness: egy nagyobbacska souffle sütőedényben tálalták, nem számoltam meg, de max 15 db pennével. Sebaj, fogyózunk amúgy is.

Az "amúgy is a csülköt" viszont egyátalán nem jó. Valami faggyús íze van a húsnak, ugyan az állaga jó és szaftos, de kissé fűszertelen és natúr módon ízetlen, a bőre pedig nem ropog egyátalán, nyúlik, mint a rétes, ahogy vágni akarom. Lehet hogy a menühöz későn van - talán ezért is fogyott el a kacsa, tényleg nem délben voltunk - de mintha szieszta lenne a konyhán.

A pincér lerámolja az asztalt és el. Kutya oda nem jön hozzánk vagy tíz percig megkérdezni, hogy esetleg kávét, desszertet óhajtanánk-e. A teremfőnök folyamatosan a mobilján lóg, ha nem, akkor a note-book-ján bütyköl, mindez nem hatja meg. Ahogy az egymással a pultnál elszórakozó, amúgy jópohán, hózentrógerral felöltözött nem kevés pincért sem. Többedszerre sikerül leintenem egyet, így még egy kávé, és fizetünk.

Vidéki gizdának minek is több, a helynek meg aztán pláne, ha egyik héten Feri a dj, és a Ráhelnek is ez az egyik kedvence. Kell ennél több?

Nem tartozom azok közé, akik adóellenesek. Nem kedvelem azt sem, amikor az adóztatás kérdése bekerül a honi politika arénájába, és az ottani vérmérséklettől, pártállástól fűggően törnek felette lándzsát így vagy úgy. Az internetadóra mégis kiakadt a barométer. Számtalan adót el tudok képzelni és támogatni, ami szolgálja az állam bevételeinek növekményét, és támogatja a társadalmi igazságosság, a szolidaritás elvét. Nem lenne ellenemre egy vagyonadó, ami bizonyos nagyságrendű lakás, ingatlan felett fizettetne, vagy a korábban felmerült luxusadó, aki bizonyos nagyságrendű autónál nagyobbal, drágábbal jár, fizessen érte adót, de a medence adó vagy a nercbunda adó sem lenne ízlésem ellen való. Azok az emberek, akik kirívóan magas jövedelműek, és ebből (is) fakadóan messze jobb módban élnek, nyugodtan áldozhatnak többet a társadalmi igazságosság jegyében. A "hanyatló" amerikában ezt pont a "Warren Buffet-félék" kezdeményezték, a politika kigúvadt szemei előtt. Az adóztatásnak egy ilyen iránya ellen szavam nem lenne.

Az internetadó azonban más tészta. Magyarország az internet elérésben, az internet használatban, és alapvetően az internet alapú kommunikációs technológiák használatában európai színten is elmaradott. Az innováció, a technológia fejlődés mellett ma az internet a záloga, és sokszor az egyetlen lehetősége egy kis faluban élő fiatalnak arra - sokszor borzalmas fizikai helyzete ellenére is  -  ha a "világ" része szeretne lenni. Többszázezer szeparáltan, leszakadt, lepukkadt, hátrányos helyzetű településen élő fitalanak, gyereknek az internet jelenti ma a közösség lehetőségét, a család mellett a bárhova tartozás esélyét. Sokaknak mindemellett a tanulás, a szórakozás, és a kikapcsolódás lehetőségét is a net hozza, a sokszor aszfaltozatlan, pislákoló lámpás utcákban megbúvó otthonaikba. Ha tetszik, ide sokszor a boldogság ma a neten kopogtat be.

A modern infokommunikációs alapú gazdaság és a modern szolgáltatási szektor internet alapú. Egy kis, leginkább csak szellemi erőforrásokkal rendelkező országnak különösen elemi érdeke, versenyképességének fontos tényezője az internethez való hozzáférés szélesítése, minden értelemben. Az internet terjedésének, használatának bármilyen nehezítése, korlátozása egyrészt növeli a már ma is kínzó társadalmi egyenlőtlenségeket, és nyilvánvalóan lassítja a gazdasági fejlődést, verseny-hátrányt okoz mindenkinek.

Az internetadó ötlete rezsicsökentés ellenes is. Ha a kormány azzal a lendülettel és hatékonysággal, amivel a közműszolgáltatókat regulázza, helyezne nyomást az internet ellátásban érintett piaci szereplőkre annak érdekében hogy minél szélesebb legyen az internet elérése, sáv-szélessége, bizony egy jobb, erősebb, versenyképesebb, és vidámabb világban élnénk.

Végezetül pedig, újra essen szó a fiatalokról. A politikai pártok mindent próbálnak megtenni azért, hogy a fiatalokat, a jövőt is megnyerjék. Az internet bármely korlátozásával - ugyan ma édesanyám, nyugdíjasként is használja - de alapvetően a fiatal generációkat haragítja magára a kormány. Ezért sem értem.

Ha netalán létrehoznák az állami nonprofit internet szolgáltató részvénytársaságot, aki a szegényeknek, hátrányos helyzetűeknek, leszakadt térségeknek akár ingyenesen biztosítana internetet, esküszöm részvényt is jegyeznék benne.

Mi nem voltunk étterembe járó család. Szüleim vegyészmérnökök, ide jártak egyetemre, és onnan is mentek nyugdíjba, amolyan tipikus veszprémi „vegyész” történet a miénk is.

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy gyerekkoromban hányszor voltunk étteremben.

Több évtized után is pontosan emlékszem ezekere a ritka alkalmakra, arra is, hogy mit ettem anno. Emlékszem a Stadion Étteremben a brassói aprópecsenyére, vagy a marhapörköltre galuskával, abban a tipikus, „utasellátós” fehér, kék csíkkal szegélyezett tányérban Sümegen, amikor a szüleim elsős kisgyerekként a vívótáborban meglátogattak. Vagy a rántott májra Vörösberényben, amit egy almádi korcsolyázás alkalmával követeltünk ki húgommal, hogy ne kelljen hazamenni.

Amikor édesapám a 70-es évek vége felé arról mesélt, hogy hova vitték a külföldi professzorokat az Egyetemről vacsorázni, mindig a Vadászt hozta szóba. A Vadász fénykorában vitathatatlanul a veszprémi „étteremek étterme” volt, a rendszerváltást alig túlélve, mára be van zárva, le van pusztulva és eladó sorban van. A Vadász mellett a Hotel Veszprém étterme volt a túristák másik kedvence, noha vélhetően ez inkább a hotel megkerülhetetlen elhelyezkedése, mint annak szolgáltatása miatt lehetett így. A rendszerváltozás előtti éttermi világról nagyon szűk és korlátozott tapasztalattal rendelkezem, bár vannak emlékeim a Halle Sörözőről, a Sport Vendéglőben a velős pirítósról, és sok-sok „kisleóról”, ahogy a vörösboros kólát hívtuk, vagy a Pusztay vendéglőről a Buhim utcában (anno Vörös Csillag utca), ahol a kertben a színészek, az ügyvédek a meszelt falak között üldögélve a ház slágerét, a cipóban sült csülköt ették káposztával, vagy söröztek. Ekkor már gimnazista voltam, kezdtem magamhoz térni. A Lovassyból néha nagyszünetben is a Sörpincébe loholtunk át, és sportot űztünk belőle, hogy egy sört bedöntsünk, leginkább a dili kedvéért, ami engem illet, hisz sosem voltam sörös. A legjobb tepertős pogácsa itt volt a városban, az biztos. A szallagavatóm a Szürkebarátban volt, ahol még a kilenvenes években is kinnt volt az asztalon a friss sajtos pogácsa, és a fogpiszkálóra szúrt fasírtgolyók, mint borkorcsolyák, és vendégfogadó falatok. A ballagási vacsorám a Kiskuktában volt, ma már ez is a történelem része, az elszegényedő lakóteleppel körülvéve, ahogy a belvárosi Magyaros Étterem is mára a Cserhát önkszolgálóként írta be magát nem túl előkelő helyre az internetes blogok világában.

Emlékeim szerint még a nyolcvanas évek végén, a Pusztay Étterem bejárata felé kilógattak egy nagy, világítós Tuborg reklámot. Ha a mai Óváros Vendéglő felől valaki lenézett a Dózsaváros felé, a  télesti napokon szénfüstbe tűnően révedő kis utcába, a zölden világító folt pislákolva jelezte az új idők előszelét a veszprémi gasztronómia egén.

A Pusztay az első fecske volt a „gebines” világban, ahol már nem Kőbányai Világost csapoltak, hanem Tuborgot.

Az Óváros téren az Elefánt, a Várban a Várkert, vagy a mai városháza kisépület pincéjéban a Várkapu Presszó, a Pósaházban (ma MKB Bank) lévő Schwechater Étterem mára – az Elefánt üdítő megújulását leszámítva – szintén csak történelem.

A rendszeráltozás után az első generációs éttermesek és vendéglősök, Vesztergom Ferenc az Erdei vendéglőben (az ő tatárjáért, amit az asztal mellett kevert ki, évekig jártunk oda), Zana Ferenc a belvárosban, Márkus László előbb a Korona Étteremben, majd a Betekints-ben és Neubauer Sándor a Villa Mediciben, mind profi vendéglátósok, szakmájuk szerint is.

1991-ben a város két nagyon különböző részén két nagyon különböző, de a maga nemében fontos, és úttörő étterem nyílt. A Viadukt alatt Neubauer Sándor megnyitotta a Villa Medici éttermet, míg az egyetem nagy kollégiumával szemben Jesztl János és társa az Oli e Gino pizzériát. A Medici a magas szintű gasztronómia („fine dining”), a Gino pedig a design megjelenése miatt volt úttörő és jövőbe mutató. A Mediciben Libor József, majd Amrein Csaba séf vezetésével egy mára már több mint két évtizedes magas szintű szakmai munka indult el, mely az éttermet azóta is a legjobbak között tartja, míg a Gino-ban Kövessy Szabolcs belsőépítész munkája nyomán először tapasztalhatták a vendégek Veszprémben azt, hogy a design, az interiőr, a berendezés, a képek (Dali uralta a falakat), az, hogy a vendéget milyen hangulat fogadja, bizony szintén fontosak lehetnek egy vendéglátó helyen.

A 90-es években a fentiek mellett alapvetően a Fejesvölgy Étterem és a már említett Erdei Vendéglő által képviselt hagyományos gasztronómiára épülő vendéglátás uralta a terepet. A 97-ben megnyíló Betekints Hotel és Étterem szintén egy korábbi legendát hívott életre, ezzel a Viadukt alatt a Medici közvetlen környzetében egy újabb nagy volumenű komplexum jelenik meg, és mindez már előszele a következő másfél évtized burjánzó vendéglátóipari fejlődédének. Az Óváros téren 99-ben megnyílt Cafe Piazza már kifejezetten egy újabb fejezet előszele. Az Oli e Gino-nál említett design, mint az új típusú vendéglátás egyik alapköve, sorra bukkan fel a városban. Az Elefánt felújítása, a Tűztorony vendéglőben évekig működő kínai étterem utáni vendéglátók már a mára trendi bisztro kultúra előfutárai is. Az egykori Pusztay étterem helyén 2000-ben megnyíló Oliva Étterem egy újabb fejezetet nyitott az éttermi fronton. A kifejezetten polgári és urbánus színvonalat és hangulatot megcélzó étterem (Jack Tibor, a Cafe Piazza-t is tervező belsőépítész munkája ) sok területen vezetett be újításokat, amik mára már sztenderdnek mondhatóak. A modern (depressziós) légtechnika, a design, az enteriőr hangsúlyozása, a korábban ebben a szektorban ismeretlen marketing módszerek, programok, tartalmak (borvacsorák, koncertek, tematikus gasztronómiai akciók) és márkaépítés hatására az Oliva nyitása utáni években bizony péntek és szombat estéken nem volt ritka a vendégek sorbanállása sem az üres asztalokért. Mindez visszaigazolta a második generációs, nem vendéglátó végzettségű befektetők elképzeléseit, és további belépőket sarkallt a vendéglátásra. Részben az Oliva inspirációjára megnyílik a Chianti Étterem az egyetemi városrészben, amely egy határozott olasz/toszkán trattoria kínálatával száll be az egyre bővülő versenybe, és amely ma már, tulajdonosváltás után, kifejezetten a Villa Medici által korábban egyedüliként képviselt „fine dining” területen tör babérokra szép sikerrel. A kétezres évek elején a város jegyzőjétől hallottam, hogy Veszprémben, ami népességét tekintve a fele sincs Székesfehérvárnak, szinte pontosan annyi működési engedély van vendéglátó helyekre kiadva, mint északi megyeszékhely szomszédunknál. Ez részben persze a székesfőváros alulkínálatát is jelzi, de jelzi azt is, hogy a bakonyi megyeszékhelyen a vendéglátóipar szereplőinek száma egy komoly versenyt, némi túlkínálatot is mutat. Ebbe a versenybe azóta is sokan szálltak be. Az újonnan létesült hotelek mind mind éttermi bővülést is hoztak, a Tapo Hotel, a Gizella Hotel, a Jade (ma már Ezüsthíd), a Historante, a Malomkert megnyitása újabb, az a’ la carte piacon is megjelenő újabb éttermi versenytársat is jelentettek. A „legfiatalabb fecskék” megjelentek a palettán: a Séd parti Fricska, ami részben a budapesti romkocsmák, egy udvarház és egy bisztro szimpatikus kakofóniája jegyében fogant és lett trendi, vagy a Dekanter Bisztro mind újabb és üdébb színfoltokat hoztak a városi palettára. Amikor pár hete egy olasz fagyizó nyílt, és a tulajdonos további fejlesztésekben, streetfood-ban, sonkabárban, komplett kis vendéglátós udvarhelyiségben is gondolkodik, bizony ez is a veszprémi vendéglátás további színesedédének a bíztató jele. Ötlet, szándék, pénz, és befeketető az van, úgy tűnik. Hogy vendég van-e, az jó kérdés.

Hely persze mindíg van a nap alatt: egy kiváló cukrászda, egy valóban polgári kávéház vagy egy sushi bár ugyanúgy nincs mint rendes kínai étterem, vagy egy igazi kebabos.

Mára mégis biztosan mondható, hogy bizonyos szegmensben több az eszkimó, mind a fóka. Hogy egy ismert vendéglős szavait idézzem, ha a városban lévő éttermek harmada bezárna, a többinek meg is tudnának élni belőle. Ez persze egyátalán nem biztos hogy így van, de az biztos, hogy számtalan hotel étterem önmagában nem tudna életben maradni, ha a hotel, vagy a tulajdonos másik üzletága, azt nem támogatná. A városlakók, és a túristák persze ezzel mit sem törődve élvezhetik a bőséges kínálatot, ami elképesztő és örömteli bővülésen ment át az utóbbi 30 évben.

A Niki Lauda és James Hunt 1976-os csatáját bemutató, kiváló film végén van egy érdekes jelenet.

Miután Hunt kiélezett, elképesztő csatában, az életét is kockára téve egyetlen ponttal megnyeri a világbajnokságot az abban az évben autójában bennégő, életét és a pályafutását is súlyosan veszélyeztető, a balesete után 42 nappal ismét autóba ülő Lauda előtt, a szezon végeztével összefutnak egy reptéren. Hunt a szokásos playboy-életvitelének részeként nőkkel készül valahova nyaralni és mulatni, amikor meglátja az egyik hangárban az akkor már a repülés iránt is egyre élénkebben érdeklődő Laudát, aki egy privát gépét ápolgatja éppen. Hunt odalép a gépét szemléző Laudához és a film számomra legérdekesebb beszélgetése kezdődik.

A mindig racionális, mérnöki pontosságú, össze-vissza plasztikázott Lauda, a korábbi világbajnok, és az élvhajhász, halálos kockázatot is vállaló, magas, szőke playboy Hunt. A kekec stílusú Lauda azonnal betámadja Hunt-ot, hogy miért playboy-kodni megy és miért nem a munkáját végezni, tesztelni az új autóját. Nem gondolja-e, hogy mindazok előtt, akik azt hihetik, hogy pusztán csak Lauda balesete miatt lehetett világbajnok, bizonyítania kellene? Kicsit osztják egymást, majd Lauda elmeséli Hunt-nak, hogy a kórházi kezelése legszörnyűbb része az volt, amikor a tüdejét tisztították vákummal. Eközben mindig a versenyeket nézte, ahol Hunt nyerte meg az „ő pontjait”, és közben utálta, gyűlőlte őt. Mígnem egy nap a kezelőorvosa megkérdezte, nem gondolt-e bele, hogy amit ő átoknak gondol, az lehet, hogy inkább áldás? Merthogy a bölcs ember többet tanul az ellenségeitől, mint a buta a barátaitól. Ahogy Hunt megvallja Laudának, hogy az emberfeletti, Lauda számára már racionálisan vállalhatatlan kockázattal járó teljesítményre az ő mindenáron való legyőzésének vágya hajtotta, Lauda is bevallja, hogy nem utálja Hunt-ot, sőt, szüksége van rá, Hunt legyőzésének vágya a motorja a felépülésének és annak, hogy készül a sikeres jövőre, hogy ismét legyőzze őt.

Hemingway óta tudjuk, hogy a sport mindenre megtanít. A Niki Lauda és James Hunt elképesztő csatájának emléket állító film utolsó kis jelenetének üzenete messze túlnyúlik a sportbéli nemes vetélkedés határain. Arról szól, hogy miért van szükség magas színvonalú versenytársra. Hogy miért záloga és motorja a magas színvonalú teljesítménynek az ellenfél magas színvonala. És hogy az okos versenyző miért érti pontosan, hogy a magas színvonalú ellenfele az ő teljesítményének is feltétele. A jó harcosnak a jó ellenfél bizony elemi érdeke.

Pedig féltem ettől a koncerttől.

Somló finoman szólva is leharcoltnak tűnt a Voice-ban, Presser-t is hallottam párszor az utóbbi években, és noha az Ő színpadi jelenléte az egyik legsúlyosabb a generációjában, a hangja nem volt túl meggyőző. Valahogy attól tartottam, hogy gyermekkorom, fiatalkorom legendás zenekarának mítosza és a valóság újabb találkozása csalódás lehet.

A második, vagy középső koncertre időben érkeztünk, az idióta beléptetés miatt kígyózó sorok a két (!) bejárat előtt. Érthetetlen, hogy ha Eric Claptontól Paul McCartney-ig vagy tucatnyi kapun engednek be, ez LGT-n miért csak kettőn. Mindegy, bejutunk. A büfések legendás, húsz éve tartó elképesztő bénázása további rossz jel. Két unott, teljesen outsider egyetemista a pult mögött, a csiga veri őket minden fronton, újabb sorok. Amikor a flegma csajnak mondom, hogy a Figula Chardonney-ből adjon, teljesen tanácstalan, a társa súgja meg neki, hogy a fehér bort keresem. Hogy Münchenben, Bécsben, akárhol, egy ilyen büfé, ezekhez a nyikhajokhoz képest mekkora forgalmat csinál, ez meg legyen az Aréna baja, fehérbor, sörök, beülünk a helyünkre, az legalább kiváló. A színpadtól nagyjából 20 méterre oldalt, a rendezői jobbon ülünk, nem túl lent, nem túl fent, a(z amúgy nem nagy szám) kivetítők helyett mi amúgy is látjuk jól ami a színpadon történik. A színpadon semmi flanc, kissé nekem "Vígszínházas, Padlásos" a hangulata, berendezése, építési állványok, retro jelleg, de erről majd később.

Aztán fények le, Presser egyedül, zongorán, a "Fiú"-val kezd, bele a közepébe, "in medias res" ahogy azt a magyartanárom mondotta volt. Jó kezdés, jó választás, azonnal megadja a hangot, a közönség veszi is, én is énekelem velük, pedig koncerten ritkán szoktam. Presser mellett balról Karácsony "James" János be, akusztikus gitár, a "Szólj rám ha hangosan énekelek" a második, tökéletes kezdés, kiváló folytatás.

Aztán jönnek a számok, nem vicceltek, három órán át. Közben úgy felénél Solti dobszólója, kicsit lopja az időt, mialatt James középütt oldalt bukkan elő egy szál akusztikus gitárral, egy fejgéppel világítva, "Nem tehettem róla", James hangja még mindig kristálytiszta, és mintha most lenne ereje teljében. Fények le, feltűnnek hárman, ahogy a Nyugatiban is középen, egy kis színpadon, hárman, Presser harmonikával, Somló és James akusztikus gitárral, és jön a "Miénk itt a tér, "LGT unplugged", és engem "megvettek".

A miénk itt a teret szinte ugyanúgy adták le mint 92-ben. Ha van az LGT dalok között  a szabadság és függetlenség vágyának finom, burkolt, mégis egyértelmű himnusza, hát ez bizonyosan az, nekem legalábbis. Pedig az LGT nem egy különösebben "üzengetős" zenekar.

Amúgy engem már 81-ben megvettek, de hogy ez már így marad, az itt megint kiderült. Az sem érdekelt, hogy amúgy nem adták be Presser-re a mikrofont vagy fél percig, hogy mintha a zongora mindvégig erősebb volt a többi hangszerhez képest - kár, de még a Hammond-hoz képest is - hogy hallottam már jobban hangosított koncertet is, és hogy Presser Gábor műsor-összeállítása szerintem hagy kérdőjeleket maga után.

Persze nehéz egy zenekarnak, akinek a magyar pop-rock történet legtöbb slágere ott van a puttonyában. De ennek ellenére is érzésem szerint hiányzott pár kiemelkedően nagy sláger, és számomra töltelékként szerepelt néhány kevésbé jelentős dal az utolsó pár lemezükről. Egy ilyen zenekarnak minek töltelék?

Az LGT, amely sláger-csúcstartói státusa mellett abban is egyedüli a magyar ugaron, hogy három, különböző hangkarakterű, elképesztően jó énekese van egyszerre. A koncerten megdöbbentően kiváló formában lévő, kristálytisztán, gyönyörűen éneklő Somló Tamást mintha Presserhez és Karácsonyhoz képest kissé kevésbé favorizálták volna mint szóló énekest, ami nagy kár. Somló Tamás ugyanis - és itt most megbocsájtom minden bűnét a Voice című kabaré-műsorban - amellett hogy kiváló énekes, és zenész, és a hazai zenei szcéna egyik vezető "zene-bohócaként" a koncerten a basszusgitár mellett szaxofonon, hegedűn, fuvolán, és gitáron is játszott, az LGT repertoár Presser melletti nagy szerzője is egyben, és ezen lényében kissé visszahúzódó volt a koncerten, ami bennem hiányérzetet hagyott. A "Ha a csend beszélni tudna", vagy a "Nagyon kell, hogy szeress engem" az LGT és Somló olyan ékkövei, amire nem szívesen várok további éveket.

Most még is úgy tűnik, kell majd.

Somló mellett Presser  Gáborról is meg kell ének tekintetben emlékezni, félelmeimet az este cáfolta. Presser - ugyan hármójuk között a legreszelősebben, de - ezen az este, tisztán, és erővel a hangjában énekelte végig a koncertet, ami nem kis teljesítmény. Külön plusz pont, hogy az LGT-nek amúgy hihetetlenül erős zenei karaktert adó zongorista rátalált, vagy visszatalált a Hammond orgonájához, amire ugyan szerintem ráfért volna némileg több hangerő, de kifejezetten izgalmasan ellenpontozta és festette alá vele az LGT néhány nagy slágerét Presser.

Karácsony János fittsége tekintetében volt a legkevesebb félelem, a korábban kölyök képű "indián" mára még mindig kiváló formában lévő zenész, mind énekesként, mind gitárosként dícséretesen hozta  a koncertet. Hogy vagy tíz gitárját váltogatva állt bele a számokba, és ezzel különböző gitár karakterekkel színesítette a számokat, azt sajnos a hangosítás nem segített kiemelni, megjeleníteni, de James akkor is derekasan dolgozott, nagy formában, látható élvezettel és átszellemülten.

A "retro" hangulat, a díszlet, az állványra felmászó statiszták nyilvánvalóan Presser Gábor színházi kötődésének az eredményei. Az amúgy eléggé érthetetlen színpadi jelenlétük leginkább az - engem amúgy is idegesítő - "Ha eljönnek az ördögök" alatt csúcsosodott ki, a darabot már a lemezen is csak egy poénnak, ráadásul elég gyengének gondoltam. Amúgy az ördögök helyett, ellenpontjukként az angyalok eljövetelére meg hiába vártunk, pedig az nem pusztán egy poén, az "Eljönnek az angyalokban" az LGT három énekese olyan színvonalon énekel együtt, ami párját ritkító, kár, hogy helyette ördögök ugráltak az állványokra valami homályos, zavaros szcenikai okból, már ha volt ilyen.

Mindezektől függetlenül, és mindezekkel együtt az LGT "Újrahasznosítás" koncertje egy komoly teljesítmény, és egy kiváló koncert volt. Valójában kiválóan szólnak mind a mai napig, a zenekar, és a kiváló kísérők pontosak, a hangszerelések igényesek, a fúvósok nem túl sok és nem túl kevesek, a vokálosok detto, minden a helyén van. 

A három óra gyorsan elröpült, és ez komoly dicséret.

Egy ekkora koncertben mindig vannak üres járatok. Ugyanakkor egy olyan zenekar, mind az LGT, akinek a levélszekrényéből is slágerek esnek ki, szerintem nyugodtan megcélozhat egy olyan koncertet is, ahol uram bocsá' három órán keresztül izzítják a parazsat. Ahol a koncert úgy van felépítve, hogy az utolsó 15 percen azok is állnak, akik ülnek. Képesek rá ugyanis. Még ma is.

Most erre mégis várnunk kell, ki tudja mennyit. És persze a magam részéről majd ismét aggódva, hogy még akkor is képesek-e majd rá.

De várni fogom, az biztos.

Másodszor jártam a Káli medence egyik ékkövének tartott Köveskálon, mindjárt annak két nagynevű éttermében is.

A Kővirágban pár éve már jártam, akkor gyanútlanul még asztalt sem foglalva, este betoppanva szembesültem azzal, hogy telt-ház van, nincs asztal.

A pincér akkor segítőkészen és kedvesen a panzió vendégeknek fenntartott asztalok közül egyet felszabadított, és ott tudtunk vacsorázni. Semmi extra, különösen ha nemzetközi kitekintéssel nézzük, de a balatoni, sajnálatosan alacsony átlag-színvonalnál messze jobb ételek, kiváló borok, kedves kiszolgálás, megkapó környezet: első élmények a Kővirágban.

Épp elég ok egy újabb visszatérésre.

Franciaországba szakadt barátom és francia feleségének valami maradandót akartunk nyújtani, rengeteg kiváló francia étteremet és bistro élményt köszönhetünk feleségemmel nekik, így, okulva a teltházból, most asztalt is foglaltattam, este fél nyolcra, egy csendesnek tűnő szép szerda este, gondoltam viszonozunk egy keveset a sok kiváló francia élményből.

Almádiból a Káli medence szépségeit feltárva, a dimbes-dombos tájakon autózva mentünk, kétségtelen, de késtünk vagy 35-40 percet.

Már a bejáratnál nem engedett tovább, az amúgy ismét teli étterem kertjébe egy hűvöskés modorú pincér, aki közölte hogy amúgy 15 percet tartanak egy asztalt, a mienket így is 30 percet tartották, és pár perce eladták, így nincs asztal, várnunk, kell, de azt nem tudja mennyit. Kérdésemre, hogy az amúgy üres asztalok küzül nem kaphatnánk-e egyet, azt válaszolta, hogy azt a panzió vendégeknek tartják fenn, nem adhatja.

Változnak az idők.

A fiatalembert segítőkésznek egyátalán nem nevezném, a kérdésemre, hogy miért nem hívtak fel, azt felelte, hogy nem szoktak ilyet csinálni, amúgy kétségtelen hogy én is telefonálhattam volna hogy jövünk - az autóúton térerő a mesés tájakon mint a mesében, hol volt, hol nem volt, - de összességében, mintha egy enyhe árnyalatát éreztette volna a büszkeségnek, hogy bizony teltház van, sajnáljuk..

Az étterem amúgy ismét tele a javarészt budapesti értelmiségi vállakozói és művész világ számos ismert figurájával, mellette külföldiekkel. Miközben hülyén toporgunk a bejáratnál feltartva,  épp Grillus Dorka sasszézik el mellettünk az asztalához.

Köveskál másik országosan ismert, éttermi kalauzokban is gyakran látott éttereme az Art Inn, gyakorlatilag két percre a Kővirágtól, abbahagyva a toporgást, átsétálunk.

Azt Art Inn amúgy egy udvarház, étterem és hotel is, ennek a hátsó teraszán kapunk helyet, a Kővirág zord fogadtatása után felüdülés a kifejezetten kedves és barátságos pincér, aki inkább amolyan házigazdának tűnik, farmerban és ingben van, és közvetlen, ami jó kontrasztja az asztalok és a terítés erőteljesebb éleinek, hamar kapunk egy kellemes asztalt, majd étlap helyett tájékoztatást hogy a napi menüt tudjuk enni, ami aznap borjú terrine, zukkini krémleves, bébicsirke májával töltve és crepe suzette, ha már félig franciákal jövünk, ezt persze ők nem tudják.

Pincérünk, nagyon helyesen azt is közli, hogy azzal hogy menü van, és "csak" azt lehet enni ezzel maguknak teszik magasra a mércét.

Ez részben igaz, hiszen valóban csak az a konyha merészkedjék erre a terepre, aki biztos benne, hogy mindezt kiválóan tudja csinálni, másrészt persze nagy könnyebbség ez sok tekintetben az a'la carte-hoz képest.

Kiváló borlap, pálinka ajánlat, és bele is kezdünk. Herendi étkészlet és míves ezüst evőeszközök, "fine dining" környezet és szándékok. Figyelmesség, mindenhol plédek, kissé hűvös is van, úgyhogy elkell az is. A borjú terraine, ami gyakorlatilag egy borjú pástétom, átlagos, a hozzá kínált vázsonyi kifli-karikák furcsák. Ugyan értem, hogy Nagyvázsony is Káli-medence, mégha annak a másik széle is, így hát nyilvánvalóan lokálpatrióta tett a kifli az asztalon, azonban ebbe a milliőbe, a menüvel felálló vacsorához a minimum lenne a házi kenyér, akár több fajta is, amit ott készítenek, az egyébként szívünknek kedves, és a borzalmas finomított habkönnyű tömeg kiflikhez képest messze jobb vázsonyi kifli ide kevés, estére ráadásul kissé szivacsos is sajnos.

A cukkíni krémlevesről megtudjuk, hogy nem bio, hanem organikus, de ezen most nem merengünk, a leves rendben van, de maradandó élményt nem ad, lehet persze, hogy nem is kell neki.

A főétel a bébicsirke májával töltve, amúgy ettől várja sokszor az ember a legtöbbet, ízletes, nem száraz, kissé csontos, hiszen bébi, gombás raguval és salátával, a vázsonyi kifli ismét megjelenik, érzésem szerint némi köret pótlásának szándékával, sebaj, itt már Konyári nemzetközi kitekintésben is remek cabernet franc-jának második palackja nyílik, és amúgy nagyon kellemes a hangulat, jól érezzük magunkat.

A crepe suzette könnyedsége megfelel a sorban, kár, hogy a palacsinta érzésem szerint nem frissen készült, de legalábbis kicsit kemény.

Mindezért a 150 eurós számla, két palack bor, egy kör pálinka együttesében olcsónak ugyan semmiképp nem mondható, de kiugróan drágának sem, az kétségtelen, hogy abban a nemzetközi színvonalban, amit itt megcélozni látszanak, ezért az árért lehet jobbat és többet is kapni, de az is igaz, hogy sokszor lehet kevesebbet és rosszabbat, kifejezetten közepeset kapni. A herendi porcelán, és a vázsonyi kifli, az ezüst étkészlet és a farmermadrágos kötelten és barátságos, kedves stílus mindenesetre összességében mégiscsak egy üdítő színfolt, a hely ügyesen ötvözi a "fine dining" sok elemét úgy, hogy megkíméli a vendéget annak sokszor sznobériába átcsapó, távolságtartó arcoskodádától, mikozben egy minőségi, és barátságos, családias hely marad. Mindez nagy öröm a Balaton partjának oly sok rissz-rossz éttermének fényében, és a Kővirág fintorától eltekintve is egy kiváló este helyszíne. Mintha nem is Magyrország lenne.

Pedig az.