Pedig féltem ettől a koncerttől.

Somló finoman szólva is leharcoltnak tűnt a Voice-ban, Presser-t is hallottam párszor az utóbbi években, és noha az Ő színpadi jelenléte az egyik legsúlyosabb a generációjában, a hangja nem volt túl meggyőző. Valahogy attól tartottam, hogy gyermekkorom, fiatalkorom legendás zenekarának mítosza és a valóság újabb találkozása csalódás lehet.

A második, vagy középső koncertre időben érkeztünk, az idióta beléptetés miatt kígyózó sorok a két (!) bejárat előtt. Érthetetlen, hogy ha Eric Claptontól Paul McCartney-ig vagy tucatnyi kapun engednek be, ez LGT-n miért csak kettőn. Mindegy, bejutunk. A büfések legendás, húsz éve tartó elképesztő bénázása további rossz jel. Két unott, teljesen outsider egyetemista a pult mögött, a csiga veri őket minden fronton, újabb sorok. Amikor a flegma csajnak mondom, hogy a Figula Chardonney-ből adjon, teljesen tanácstalan, a társa súgja meg neki, hogy a fehér bort keresem. Hogy Münchenben, Bécsben, akárhol, egy ilyen büfé, ezekhez a nyikhajokhoz képest mekkora forgalmat csinál, ez meg legyen az Aréna baja, fehérbor, sörök, beülünk a helyünkre, az legalább kiváló. A színpadtól nagyjából 20 méterre oldalt, a rendezői jobbon ülünk, nem túl lent, nem túl fent, a(z amúgy nem nagy szám) kivetítők helyett mi amúgy is látjuk jól ami a színpadon történik. A színpadon semmi flanc, kissé nekem "Vígszínházas, Padlásos" a hangulata, berendezése, építési állványok, retro jelleg, de erről majd később.

Aztán fények le, Presser egyedül, zongorán, a "Fiú"-val kezd, bele a közepébe, "in medias res" ahogy azt a magyartanárom mondotta volt. Jó kezdés, jó választás, azonnal megadja a hangot, a közönség veszi is, én is énekelem velük, pedig koncerten ritkán szoktam. Presser mellett balról Karácsony "James" János be, akusztikus gitár, a "Szólj rám ha hangosan énekelek" a második, tökéletes kezdés, kiváló folytatás.

Aztán jönnek a számok, nem vicceltek, három órán át. Közben úgy felénél Solti dobszólója, kicsit lopja az időt, mialatt James középütt oldalt bukkan elő egy szál akusztikus gitárral, egy fejgéppel világítva, "Nem tehettem róla", James hangja még mindig kristálytiszta, és mintha most lenne ereje teljében. Fények le, feltűnnek hárman, ahogy a Nyugatiban is középen, egy kis színpadon, hárman, Presser harmonikával, Somló és James akusztikus gitárral, és jön a "Miénk itt a tér, "LGT unplugged", és engem "megvettek".

A miénk itt a teret szinte ugyanúgy adták le mint 92-ben. Ha van az LGT dalok között  a szabadság és függetlenség vágyának finom, burkolt, mégis egyértelmű himnusza, hát ez bizonyosan az, nekem legalábbis. Pedig az LGT nem egy különösebben "üzengetős" zenekar.

Amúgy engem már 81-ben megvettek, de hogy ez már így marad, az itt megint kiderült. Az sem érdekelt, hogy amúgy nem adták be Presser-re a mikrofont vagy fél percig, hogy mintha a zongora mindvégig erősebb volt a többi hangszerhez képest - kár, de még a Hammond-hoz képest is - hogy hallottam már jobban hangosított koncertet is, és hogy Presser Gábor műsor-összeállítása szerintem hagy kérdőjeleket maga után.

Persze nehéz egy zenekarnak, akinek a magyar pop-rock történet legtöbb slágere ott van a puttonyában. De ennek ellenére is érzésem szerint hiányzott pár kiemelkedően nagy sláger, és számomra töltelékként szerepelt néhány kevésbé jelentős dal az utolsó pár lemezükről. Egy ilyen zenekarnak minek töltelék?

Az LGT, amely sláger-csúcstartói státusa mellett abban is egyedüli a magyar ugaron, hogy három, különböző hangkarakterű, elképesztően jó énekese van egyszerre. A koncerten megdöbbentően kiváló formában lévő, kristálytisztán, gyönyörűen éneklő Somló Tamást mintha Presserhez és Karácsonyhoz képest kissé kevésbé favorizálták volna mint szóló énekest, ami nagy kár. Somló Tamás ugyanis - és itt most megbocsájtom minden bűnét a Voice című kabaré-műsorban - amellett hogy kiváló énekes, és zenész, és a hazai zenei szcéna egyik vezető "zene-bohócaként" a koncerten a basszusgitár mellett szaxofonon, hegedűn, fuvolán, és gitáron is játszott, az LGT repertoár Presser melletti nagy szerzője is egyben, és ezen lényében kissé visszahúzódó volt a koncerten, ami bennem hiányérzetet hagyott. A "Ha a csend beszélni tudna", vagy a "Nagyon kell, hogy szeress engem" az LGT és Somló olyan ékkövei, amire nem szívesen várok további éveket.

Most még is úgy tűnik, kell majd.

Somló mellett Presser  Gáborról is meg kell ének tekintetben emlékezni, félelmeimet az este cáfolta. Presser - ugyan hármójuk között a legreszelősebben, de - ezen az este, tisztán, és erővel a hangjában énekelte végig a koncertet, ami nem kis teljesítmény. Külön plusz pont, hogy az LGT-nek amúgy hihetetlenül erős zenei karaktert adó zongorista rátalált, vagy visszatalált a Hammond orgonájához, amire ugyan szerintem ráfért volna némileg több hangerő, de kifejezetten izgalmasan ellenpontozta és festette alá vele az LGT néhány nagy slágerét Presser.

Karácsony János fittsége tekintetében volt a legkevesebb félelem, a korábban kölyök képű "indián" mára még mindig kiváló formában lévő zenész, mind énekesként, mind gitárosként dícséretesen hozta  a koncertet. Hogy vagy tíz gitárját váltogatva állt bele a számokba, és ezzel különböző gitár karakterekkel színesítette a számokat, azt sajnos a hangosítás nem segített kiemelni, megjeleníteni, de James akkor is derekasan dolgozott, nagy formában, látható élvezettel és átszellemülten.

A "retro" hangulat, a díszlet, az állványra felmászó statiszták nyilvánvalóan Presser Gábor színházi kötődésének az eredményei. Az amúgy eléggé érthetetlen színpadi jelenlétük leginkább az - engem amúgy is idegesítő - "Ha eljönnek az ördögök" alatt csúcsosodott ki, a darabot már a lemezen is csak egy poénnak, ráadásul elég gyengének gondoltam. Amúgy az ördögök helyett, ellenpontjukként az angyalok eljövetelére meg hiába vártunk, pedig az nem pusztán egy poén, az "Eljönnek az angyalokban" az LGT három énekese olyan színvonalon énekel együtt, ami párját ritkító, kár, hogy helyette ördögök ugráltak az állványokra valami homályos, zavaros szcenikai okból, már ha volt ilyen.

Mindezektől függetlenül, és mindezekkel együtt az LGT "Újrahasznosítás" koncertje egy komoly teljesítmény, és egy kiváló koncert volt. Valójában kiválóan szólnak mind a mai napig, a zenekar, és a kiváló kísérők pontosak, a hangszerelések igényesek, a fúvósok nem túl sok és nem túl kevesek, a vokálosok detto, minden a helyén van. 

A három óra gyorsan elröpült, és ez komoly dicséret.

Egy ekkora koncertben mindig vannak üres járatok. Ugyanakkor egy olyan zenekar, mind az LGT, akinek a levélszekrényéből is slágerek esnek ki, szerintem nyugodtan megcélozhat egy olyan koncertet is, ahol uram bocsá' három órán keresztül izzítják a parazsat. Ahol a koncert úgy van felépítve, hogy az utolsó 15 percen azok is állnak, akik ülnek. Képesek rá ugyanis. Még ma is.

Most erre mégis várnunk kell, ki tudja mennyit. És persze a magam részéről majd ismét aggódva, hogy még akkor is képesek-e majd rá.

De várni fogom, az biztos.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.